Néhány nappal ezelőtt F. Scott Fitzgerald 1925-ben íródott könyvének, A nagy Gatsby 2013-as filmes feldolgozását tekintettem meg. A teremből való távozást követően egy megfoghatatlan, bénító ürességet éreztem, amely végül lépésről-lépésre mutatta meg számomra legmélyebb (és legféltettebb) titkait. A gondolatok és az érzelmek elkezdték önmagukat felépíteni, ezt szeretném a következő sorokkal egységgé kovácsolni.
Előre bocsátom, ez nem egy filmkritika lesz. Nem szokásom más tollával ékeskedni, amihez nem értek abba nem is kotnyeleskedem bele. Szeretném inkább a filmben megtalálható felfogást körüljárni, amelyhez viszont elengedhetetlen a történet minimális ismerete. Főhősünk Jay Gatsby aki egy titokzatos amerikai milliomos. Egy olyan ember aki minden héten fényűző összejöveteleket tart hatalmas, szemkápráztató villájában. Míg fél New York nála szórakozik hétvégenként, számára egy dolog a fontos: az öböl túloldaláról látható zöld jelzőfény. A pislákoló fény mögött megtalálható ház tulajdonosa pedig nem más mint Daisy – Gatsby szerelme és annak férje.
Jay egy rendkívül szegény család leszármazottja volt és még fiatal korában elindult szerencsét próbálni, hogy megteremtse magának az esélyt a kitörésre. Kaland, kaland hátán melyeket követően megismerte Daisyt és szinte azonnal szerelembe esett. De ahogy a világirodalomban oly’ sokszor, őket is elválasztotta egymástól a világháború. Időközben Daisy férjhez ment és ezzel azt gondolhatnánk, hogy Gatsby álma a lehető legapróbb darabokra törött szét.
De hősünk nem adta fel, a háborút követően elindult a szerelem, az általa elképzelt tökéletes élet felé. Sokáig kizárólag a már említett zöld jelzőfény tartotta életben, míg nem egyszer a véletlen folytán megismerte Daisy unokaöccsét, Nick Carrawayt. Kiváló viszonyt ápoltak, amelynek hozadékaként Nick megszervezett egy találkozót Daisy és Jay között.
Gatsby idealista és rendkívül hiú, makacs személy volt. Gyermeki, szegény sorsú énje folyamatos kompenzációra kényszerítette őt. Mindent meg akart adni szíve választottjának, talán nem is bízott eléggé önmagában és az általa kergetett szerelemben, ha ezeket szükségesnek ítélte. Bár rengeteg csodálatos mese hirdeti a nincstelen fiú beteljesült szerelmét a királylánnyal ez a történet mégis más. Abban a korban kezdtek az erkölcsök fellazulni, a vagyon és a hírnév fontossága rohamos lendülettel rágta be magát az ember életének minden egyes szegletébe.
A sors iróniája, hogy a történet előre haladásával egyre valószínűbbé válik, hogy Gatsby hatalmasat tévedett. Azt gondolta, hogy képes megváltoztatni a múltat, befolyásolni tudja azokat az érzelmeket amelyeket már át- és megélt. Úgy hitte az általa megírt forgatókönyv, in Medias res elv alapján egyszer csak ott kezdheti el a történetet ahonnan azt szerette volna.
Megalkotott egy elképzelt életet ami később csapdába ejtette. Egy percig nem akart semmi rosszat, szerelmes volt és egyben védtelen. A rossz döntések sora vezetett Gatsby halálához. Olyan döntéseké amelyek tulajdonképpen nem voltak rossz szándékúak, csak egy célt szolgáltak a boldogság felé vezető rögös úton… Úgy gondolta, hogy akkor fogja megérdemelni szíve választottját ha képes lesz elkápráztatni a világ összes értékes tárgyával. Tévedett. A feltétel nélküli, igazi szeretet semmisnek tekinti ezeket az ’értékeket’.
Azzal is tisztában kell lenni, hogy a tökéletesség nem létezik. Bármennyire is törekszünk azzá válni, egészen biztosan újabb és újabb hibákat követünk majd el. Egyre kevésbé leszünk önmagunk, elveszítjük emberi mivoltunk és végül elveszünk egy lehetetlen álom kergetése közben. Muszáj hinni a feltétel nélküli szeretetben. Ez az ami előre mutat, amire hivatottak vagyunk és amelyre igazán vágyunk. Minden más cukormáz és hiteltelen önábránd.
Bárcsak Gatsby-nek is sikerült volna…
